Milwaukee Art Museum, USA

Calatrava első szárnypróbálgatása az Egyesült Államokban ez az épület a Michigan-tó partján. A hattyúszárnyra emlékeztető árnyékoló ráadásul valóban fel-le hajlik.


Madártávlatból (az egyik felhőkarcolóból) a teljes együttes: balra Eero Saarinen 1957-es épülete, középen Calatrava „madara”, az új Quadracci pavilon, köztük a lapos, hosszú galériaszárny. Előtérben Dan Kiley kertjei

Arata Isozakival és Fumihiko Makival szemben nyerte el a megbízást még 1994-ben Santiago Calatrava a MAM (Milwaukee Art Museum) bővítésére. A spanyol építész-művész-mérnök neve már akkor is ismerősen csengett, az első sikeres pályázatán elnyert zürichi Stadelhofen vasútállomás (1983), és még inkább spanyolországi hídjai (Barcelona: Bach de Roda-híd, 1984, Sevilla: Alamillo-híd, 1987–92, Mérida: Lusitania-híd, 1988–91) világszerte ismertté tették. Calatrava már nyolcéves korától művészetet tanult egy Art and Crafts iskolában, a valenciai építészeti diploma után pedig Zürichben folytatott statikai posztgraduális tanulmányokat, és szerzett PhD-fokozatot 1979-ben. Nem csoda hát, hogy legkorábbi munkáitól kezdve jellemzik építészetét az esztétikai eszközként használt tartószerkezetek. 1987-től egyre több középület is ebben a felfogásban épült, a torontói BCE Place mall, a Lyon-Satolas reptérnek vagy Lisszabonnak az Oriente pályaudvara, a bilbaói Sondica repülőtér, a tenerife-i operaház és az épülő valenciai Művészetek és Tudomány Városa a pálya főbb állomásai.


Az új szárny oldalnézetből: a gyalogoshíd a hatvan méter magas ferde pilonnal és a hattyúszárnyak csukva – terven és a valóságban

Milwaukee-i sikerének azonban mindez – a hírnév és a stílus – csak az egyik összetevője. A múzeum és a város vezetése jelentős, az idegenforgalmat is fellendítő épületet szeretett volna, önálló, nagyvonalú bejárattal, ami igazodási pontként és a MAM emblematikus formájaként is szolgál. De a War Memorial épülete (amelynek alsó szintjén volt a múzeum, önálló bejárat nélkül) igencsak magasra tette a lécet, hiszen Eero Saarinen alkotása (1957) nemcsak a modern egy fontos darabja, de erőteljes, kemény mű, aminek a bővítése igencsak kényes feladat. 1975-ben David Kahler tervei szerint már bővítették az épületet, eredeti karakterének megváltoztatása nélkül. Calatrava sem továbbépíteni, sem elnyomni nem akarta a régi darabot: „A Milwaukee Art Museum befektetői személyében olyan megbízóim voltak, akik valóban a legjobb építészetet akarták tőlem, amit csak tudok. Valami különlegeset akartak létrehozni a közösségük számára. Így a tervezés nem egy vázlatból indult ki. A megbízókkal való szoros együttműködéssel kezdődött, akik lelkesen fogadták a beszélgetéseink nyomán kialakuló alapgondolatot. Ahelyett, hogy a Saarinen-épülethez adtunk volna hozzá valamit, azt javasoltam, hogy a tóparthoz adjunk."

Szemből és felülről a szárnyak csukva és nyitva

Három elemből áll az alapgondolat kifejtése nyomán kialakult együttes: a tóparti madár- vagy hajószerű előcsarnokból, az azt a várossal összekötő függesztett hídból, és az előcsarnoktól a Saarinen-épületig húzódó lapos kiállítószárnyból. Az előcsarnok tömbje szándékosan a tömör, kompakt régi épület ellentéte: áttetsző, könnyed: „Az épületegyüttes a tó kultúrájára felel: a vitorlásokra, az időjárásra, a mozgás és változás érzetére.”
Az előcsarnok harmincméteres üvegfalai feletti hatalmas árnyékoló valóban változik: a napsütésnek megfelelően fel-le hajtható, mint egy hatalmas madár szárnya. Ez az elem egyszerre formai (kiegészíti az együttes kompozícióját), funkcionális (a napfényt szabályozza), szimbolikus (megnyílik a látogató előtt) és ikonikus (a város és a múzeum jellegzetes, megjegyezhető jelképét hozza létre). A 36 árnyékolórúd 8–32 méter közötti hosszúságú. A gerinc körül elforduló rudakat öt helyen csövek kötik össze és rögzítik konoid formára. Kinyitva vízszintes a leghosszabb rúd, míg összecsukva az üvegfalhoz simul. A napvédőt a múzeum tetszés szerint működteti (legtöbbször nyitvatartási időben van nyitva), de 75 km/h feletti szélsebességnél automatikusan bezáródik.

A hatvan méter magas, ferde pilonra függesztett gyalogoshíd a Dan Kiley által tervezett kertek, egy forgalmas autópálya (Lincoln Memorila Drive) és egy park (O'Donnel Park) felett vezet át a város egyik főútjára, a Wisconsin sugárútra.
2001-es átadása óta az épület Milwaukee „landmark"-ja, jellegzetes épülete lett. Ahogy a MAM igazgatója korábban mondta: „Olyan építészt akartunk, aki talán elvisz minket valahova, ahová nem is igazán gondoltuk volna.” Ez több értelemben is így lett: az eredetileg 50 millió dolláros költségvetésű épület végül 116 millióért épült fel. (Érdemes megjegyezni, hogy ennek amerikai szokás szerint része az a 12 millió is, aminek kamataiból az üzemeltetést – többek között a fehér felületekről a graffitik eltávolítását vagy az árnyékoló karbantartását – biztosítják.) De a kétszeres költség kétszeres forgalmat is hozott: a tervezett kétszázezer helyett közel félmillió látogató keresi fel a múzeumot éves szinten.
Calatravának sikerült a bravúr, az épület megalkotása. Az, hogy azóta az első amerikai épületet számos másik követi (Krisztus a fény katolikus templom, Oakland; Dallas-Forth Worth repülőtér, Dallas; Grant Park bővítése, Chicago), ennek és ugyanilyen – egyszerre alázatos és magabiztos – alkatának is köszönhető: „Milwaukee-ban dolgozva egy percre sem felejtettem el, hogy abban az államban vagyok, ahol Frank Lloyd Wright született. Most sokkal jobban megértem mozgatórugóit, a technológiához és a tájhoz való érzékét. Bár nem mondhatom, hogy a nyomában járnék, de remélem, hogy a magam módján őszintén és talán fantáziával szólíthattam meg azt a tájat, ahonnan származik."

Csanády Pál

(forrás: Alaprajz Online)